Rendhagyó szonettkoszorú
Hétpánt lakattal zárom
Hétpánt lakattal zárom lelkem ajtaját
Előled, ki istennőm volt, semmi lettél
Magad örömére kedvre derítettél
Fagy-könnyű szél, libbensz emlékek ködén át
Utadon vigyázó csillaghad karol át
Nincsen félsz, már mindaz, mit magadra vettél
Sivár, emléktelen múltadba temettél
Tejutak szédítő ködébe illan át
Vágy, emlék, látomás - mondhatja tudatlan
Mindketten tudjuk, mindez kimondhatatlan
Oldássá bomló a soha nem volt kötés
Végtelenség? Lehetőség? Ezért nem félsz?
Hozzám vágy-hétköznapjaidban fel nem érsz
Lelkünk vásznán élv, vád minden szín és öltés
1 - Hétpánt lakattal
Hétpánt lakattal zárom lelkem ajtaját
Maradj kint! E szavak, ha elérnek hozzád
Fájdalom! Csodálat! - Érzed-e igazát?
Megbántál, jaj, megbántunk minden hit-csodát!
Félelmekbe rejtlek. - Mi hát az ’odaát’?
Hozzám bújsz? Miénk e szikrázó valóság?
Széthulló imáink: mámor, félsz, vágy-morzsák
Kíváncsiság? Törhet-e kőfalakon át?
Fájdalmas érintés, múltak mélyén kutat
Érzem, jogom nincs, csak elvadult indulat
Menekvés, rettegés, ürge-tánc, patkány harc
Magamból űzne el oktalan szenvedély?
Megszokás? Szeszély? Ős-örökölt engedély?
Jég-iszonyatként, ahogy, jaj, arcomba marsz
2 - Nyüszítve rejtőznék
Nyüszítve rejtőznék, félve menekülnék
Előled, ki istennőm volt, semmi lettél
Kegyvesztetten, ahogy elégtételt vettél
Illatodba jaj, még önfeledt merülnék
Bújós-szeretetlen szemedben fürödnék
Pillantásod, mellyel álmodóvá tettél
Értetlen lelkeddel rettegve kerültél
Gyere! Halld! Éld át az oktalan képzelgést:
Nap végsőt rezzenő fény-hídját a vízen
Végtelen mindenség, ahogy nékünk üzen
Válladra borulva, időkbe révülve
Hajnal-ébredéssé, álmatlanná válva
Térdig a sosemvolt végtelenben állva
Csillagfényként, Holdként táncunkba merülve
3 - Úgy nézek most is rád
Úgy nézek most is rád, fű a napos égre
Rád, ki ismeretlen istennőmmé lettél
Magad örömére kedvre derítettél
Hozzád simuló szél elcsituló mérge
Válasz vagy és kérdés, faggatnálak égve
Lépteim útjára igazodni tértél
Ismeretlen erő, szerelmemmé értél
Leborulok hozzád, lábad elé térdre
Mint mikor még hittem, egyszerű igazság
Égen, földön nem ejt semmilyen ravaszság
Szemeim lehunyva, karom fülhöz fonnom
Ne halljam, ne lássam, vérlázítva ámítsz
Hízelgéseidben azt, hogy mire számítsz
Ne kelljen se téged, se magam okolnom
4 - Rég-múltammá lettél
Rég-múltammá lettél, gyermekkoromon át
Felfénylő igazság, tündérek, manókkal
Táncoló vigaszság, fák lomb-takarókkal
Fagy-könnyű szél, libbensz emlékek ködén át
Harmat, fű, szivárvány, bogár bontja szárnyát
Zizzenés, fáradt szél, esti illatokkal
Farkasok készülnek éles fogaikkal
Felverni, szétmarni rémült vadak álmát
Jaj, hogy menekülnék, elkerül az álom
Kezed biztonságát sehol nem találom
Viharos, felhős ég ködlik jeges tájra
Sehol nincsen hajlék, borulnék válladra
Vajon így gondolsz majd magány holnapodra
Félelmem kapuit hiányod kitárja
5 - Ne zavard meg, kérlek
Ne zavard meg, kérlek, mindenségem álmát
Láthass karcsú őznek, suhanó pataknak
Érezlek toboznak, hulló csillagoknak
Hold karéján lelked világokon lát át
Utadon vigyázó csillaghad karol át
Lehunyt szemed sarkán táltosok vágtatnak
Megrezzent pilláid nékik otthont adnak
Mutasd meg, természet, kedvesem hatalmát
Hadd zuhanjak véle felhőkké, madárrá
Váljon emlékemben erős virágszárrá
Ki legszebb rózsaként mosoly szirmával int
Érintése hegycsúcs, felhőkön száguldás
Teremtő fény, szárnyak, gyönyör, kéj-látomás
Legyünk igaz kérdés, mire világ bólint
6 - Arcom, kezem mosva
Arcom, kezem mosva, újult látomások
Rég feledett énem, vajon, mivé lettél
Tükröm mögött magam, jaj, idegen kép él
Múltam mélyén hosszan, akaratlan ások
Megrezzent szemhéjjal, hogy reszketve fázok
Nincsen félsz, már mindaz, mit magadra vettél
Arcodra van írva, élten át, mit tettél
Elmés hazugságok, vágyak és csalások
Tudom, hisz elhagytál, magam vétett hibám
Megbánás-könny helyett, emlékedben bízván
Kutatom, ismétlem, mormolom szavaid
Igazság, ne kérdezz! Jelt tesz egy mozdulat
Mindkettőnk sorsára hirtelen indulat
Keresem, kutatom összetört álmaid
7 - Oly nagyon hittelek
Oly nagyon hittelek, mindenben láttalak
Dadogva beszéltem, őrülteddé tettél
Elhagytam mindenem, menekvéssé lettél
Hiányodban, dalban ezerszer áldalak
Oly hirtelen tűnsz el, lázálom, káprázat
Megszokásod fáj még, vagy talán, mi lettél
Sivár, emléktelen múltadba temettél
Bennem, hidd el, nem kél vágytalan gyalázat
Zord szél fúj, ablak nincs, szobámban törsz és dúlsz
Kertemben, padláson, hazug gyászomba bújsz
Lelked, szép emléked, erővel telt hangod
Vissza-visszajárnak, kísért még álarcod
Jaj, mikor levetted, rám vésődött ráncod
Homlokom kőszirtjén hatalmad és rangod
8 - Hajad, szavaid
Hajad, szavaid, a mozdulat illatát
Feljegyzi egy írás, mely valahol, ott fent
Rólad kottát jegyez, ahogy megannyi szent
Történetét őrző lelkeken villan át
Dallal, mely téged zeng szelek álmain át
Magas csúcsokig ér, vad visszhangként itt bent
Elhal, újra kél, zsongja a menny és a lent
Tejutak szédítő ködébe illan át
Mindez valóság? Észt bontó vágy-látomás?
Csak légy a csend, mikor szavad a hegyomlás
Vészt jósló zajába hull, ahogy fénnyé válsz
Ködös kékségbe ejts, s mondd: ’Örök vándorlás’
Ha ítélsz, kérd lelkem rá: ’Új ébredést láss!’
Meghalljuk a szót, s ott semmiként elém állsz
9 - Álmodom, valóság, látszat
Álmodom, valóság, látszat-e, mit látok
Mind, mit hoznék, adnék, igaz lelkem tükre
Vajon, kell-e néked balzsam vágy-éltedre
Állok, várok, iker-énedként, mint látnok
Nevethetsz rajtan, ki felhők fölé szállok
Mit ér e két szó, hogy ’tisztaság’, s ’örökre’
Talán mindent, talán semmit! - Törött bögre
Szilánkját felseperd! - Rút mocsokká válok
Vágy, emlék, látomás - mondhatja tudatlan
Nem férünk egymással egyetlen világban
Neked csábitás, nekem birtoklás a lét
Eladom a lelkem, mit látsz bennem, azért
Soha nem gondolnám, változásom megért
Fognám kezed, várnék, karolnál, örőklét
10 - Csak képzelet
Csak képzelet, csak szótlan, szertelen álom
Mi hozzád fűz, valósága nem volt, és nincs
Kéjjé, hogy olvadna érzékké égő kincs
Összebújás nincs, sem alku a halálon
Vágtató széllel parolázz, jaj, hadd szálljon
A meg nem valósult vágy, mint tépett hajtincs
Emléked alvadt vér, ámuló kéj, legyints
Végét vesd, hogy e játék végre megálljon
Hozzád felérni nem tudtam avatatlan
Mindketten tudjuk, mindez kimondhatatlan
Érintésed illatod vágyába rejtett
A mozdulat, mely, jaj, soha meg nem fogant
Hisz a szorongás, a láz, lejtőkön rohant
Süket mámor kín ámulatába ejtett
11 - Kimondatlan a szó
Kimondatlan a szó, maró gúny a talány
Értetlenség, féltés, elvadult indulat
Elszabadult lovak, kocsis, ki jót mulat
Össze kéne szednem gondolatban talán
Mindazt, mi elveszejt, lennék olyan vagány
Hogy tükrömben látnám vágyaimnak urát
Ki koldusból bérlő, s hogy vágott, jaj, utat
Kertemen keresztül, s áttört lelkem falán
Megmar, aki szeret, ismered a törvényt
Hamis, szeretetlen, ki kelt bosszút, örvényt
Oldássá bomló a soha nem volt kötés
Egymással küzdenek félelem és a mersz
Vágy-zuhanás harcban biztonságra nem lelsz
Reszketsz, vársz, elmérgedjen sebben az öltés
12 - Tudod, az lennél
Tudod, az lennél nékem, mint dalnak a hang
Lombokra - vihar, ki apró cseppet rakó
Ki kóbor állatnak mosolyt, otthont adó
Simogató nyugvás, vadnak száraz barlang
Búgnál a fülembe, álmot szólító hang
Lehetnél kötés, jóbarát, testvér, lakó
Házamon tető, ki soha nem roskadó
Nem számítna vagyon, hatalom és a rang
Jaj, hitetlen, örök menekülésben élsz
Keresésed csak nyűg, meg hozzám sosem térsz
Nem köt, nem old, ki elnapol százegy halált
Végtelenség? Lehetőség? Ezért nem félsz?
Hisz nincs mitől, boldog vagy, ha nem adsz, nem kérsz
Szabadulásod, jaj, új rabságért kiált
13 - Örökös harc
Örökös harc, alázkodás, vágy-pusztítás
Két vadállat, ki nem fér, hisz folyton csak fél
Védekezés őrli éltünk, széthordja szél
Mit estére építünk, jaj, parázs-szítás
Pusztába szállt, éhes, félelmes kiáltás
Visszhang ott kint, szavakká, gyűlöletté kél
Tudd, ki minden tettben bátrat, igazat vél
Szava áltatás, só-hintett, meddő szántás
Kértem, ülj le mellém, nézzük a háborgót
Idővé ámulva sorsunk, e tékozlót
Szelíd farkasok gyűlnek, csillag-mártózós
Békességembe, megpihenni nálam térsz
Hozzám vágy-hétköznapjaidban fel nem érsz
Ébredésre vágyódó álom-kárhozás
14 - Világgá indulnánk
Világgá indulnánk, múltunkkal alkuszunk
Jaj, hová szól a jegy, lemondunk sorsunkról?
Beszállás, búcsúzás, nincsen terv utunkról
Megállás nem lesz már, magunkhoz tartozunk
Csend-szikrát hord a szél, semmibe fogódzunk
Tagadd le, s tagadom, ne beszélj szomjadról
Titokként tartsd, hogy félsz, nem szól dal álmodról
Szédítő sebesség, magánnyá oldódunk
Indulás, beszállás, nem-léted nyugtot ád
Emberek, állomás, megannyi zaj és vágy
A vonat csak száguld, elmarad a töltés
A tájra csend-éj száll, híre nincs alkunak
Érveink fakulnak, szavaink halkulnak
Lelkünk vásznán élv, vád minden szín és öltés
Hétpánt lakattal zárom
Hétpánt lakattal zárom lelkem ajtaját
Előled, ki istennőm volt, semmi lettél
Magad örömére kedvre derítettél
Fagy-könnyű szél, libbensz emlékek ködén át
Utadon vigyázó csillaghad karol át
Nincsen félsz, már mindaz, mit magadra vettél
Sivár, emléktelen múltadba temettél
Tejutak szédítő ködébe illan át
Vágy, emlék, látomás - mondhatja tudatlan
Mindketten tudjuk, mindez kimondhatatlan
Oldássá bomló a soha nem volt kötés
Végtelenség? Lehetőség? Ezért nem félsz?
Hozzám vágy-hétköznapjaidban fel nem érsz
Lelkünk vásznán élv, vád minden szín és öltés
Fészen is megtalálsz: https://www.facebook.com/szalaynatala
A verses oldalam pedig ugyanott: https://www.facebook.com/szlnetala
Nemrég indítottam egy új blogot is: https://www.szalaynetala.blogspot.com
