Rendhagyó szonettkoszorú

Hétpánt lakattal zárom


Hétpánt lakattal zárom lelkem ajtaját
Előled, ki istennőm volt, semmi lettél
Magad örömére kedvre derítettél
Fagy-könnyű szél, libbensz emlékek ködén át

Utadon vigyázó csillaghad karol át
Nincsen félsz, már mindaz, mit magadra vettél
Sivár, emléktelen múltadba temettél
Tejutak szédítő ködébe illan át

Vágy, emlék, látomás - mondhatja tudatlan
Mindketten tudjuk, mindez kimondhatatlan
Oldássá bomló a soha nem volt kötés

Végtelenség? Lehetőség? Ezért nem félsz?
Hozzám vágy-hétköznapjaidban fel nem érsz
Lelkünk vásznán élv, vád minden szín és öltés

 

1 - Hétpánt lakattal


Hétpánt lakattal zárom lelkem ajtaját
Maradj kint! E szavak, ha elérnek hozzád
Fájdalom! Csodálat! - Érzed-e igazát?
Megbántál, jaj, megbántunk minden hit-csodát!

Félelmekbe rejtlek. - Mi hát az ’odaát’?
Hozzám bújsz? Miénk e szikrázó valóság?
Széthulló imáink: mámor, félsz, vágy-morzsák
Kíváncsiság? Törhet-e kőfalakon át?

Fájdalmas érintés, múltak mélyén kutat
Érzem, jogom nincs, csak elvadult indulat
Menekvés, rettegés, ürge-tánc, patkány harc

Magamból űzne el oktalan szenvedély?
Megszokás? Szeszély? Ős-örökölt engedély?
Jég-iszonyatként, ahogy, jaj, arcomba marsz

 

2 - Nyüszítve rejtőznék


Nyüszítve rejtőznék, félve menekülnék
Előled, ki istennőm volt, semmi lettél
Kegyvesztetten, ahogy elégtételt vettél
Illatodba jaj, még önfeledt merülnék

Bújós-szeretetlen szemedben fürödnék
Pillantásod, mellyel álmodóvá tettél
Értetlen lelkeddel rettegve kerültél
Gyere! Halld! Éld át az oktalan képzelgést:

Nap végsőt rezzenő fény-hídját a vízen
Végtelen mindenség, ahogy nékünk üzen
Válladra borulva, időkbe révülve

Hajnal-ébredéssé, álmatlanná válva
Térdig a sosemvolt végtelenben állva
Csillagfényként, Holdként táncunkba merülve

 

3 - Úgy nézek most is rád


Úgy nézek most is rád, fű a napos égre
Rád, ki ismeretlen istennőmmé lettél
Magad örömére kedvre derítettél
Hozzád simuló szél elcsituló mérge

Válasz vagy és kérdés, faggatnálak égve
Lépteim útjára igazodni tértél
Ismeretlen erő, szerelmemmé értél
Leborulok hozzád, lábad elé térdre

Mint mikor még hittem, egyszerű igazság
Égen, földön nem ejt semmilyen ravaszság
Szemeim lehunyva, karom fülhöz fonnom

Ne halljam, ne lássam, vérlázítva ámítsz
Hízelgéseidben azt, hogy mire számítsz
Ne kelljen se téged, se magam okolnom

 

4 - Rég-múltammá lettél


Rég-múltammá lettél, gyermekkoromon át
Felfénylő igazság, tündérek, manókkal
Táncoló vigaszság, fák lomb-takarókkal
Fagy-könnyű szél, libbensz emlékek ködén át

Harmat, fű, szivárvány, bogár bontja szárnyát
Zizzenés, fáradt szél, esti illatokkal
Farkasok készülnek éles fogaikkal
Felverni, szétmarni rémült vadak álmát

Jaj, hogy menekülnék, elkerül az álom
Kezed biztonságát sehol nem találom
Viharos, felhős ég ködlik jeges tájra

Sehol nincsen hajlék, borulnék válladra
Vajon így gondolsz majd magány holnapodra
Félelmem kapuit hiányod kitárja

 

5 - Ne zavard meg, kérlek


Ne zavard meg, kérlek, mindenségem álmát
Láthass karcsú őznek, suhanó pataknak
Érezlek toboznak, hulló csillagoknak
Hold karéján lelked világokon lát át

Utadon vigyázó csillaghad karol át
Lehunyt szemed sarkán táltosok vágtatnak
Megrezzent pilláid nékik otthont adnak
Mutasd meg, természet, kedvesem hatalmát

Hadd zuhanjak véle felhőkké, madárrá
Váljon emlékemben erős virágszárrá
Ki legszebb rózsaként mosoly szirmával int

Érintése hegycsúcs, felhőkön száguldás
Teremtő fény, szárnyak, gyönyör, kéj-látomás
Legyünk igaz kérdés, mire világ bólint

 

6 - Arcom, kezem mosva


Arcom, kezem mosva, újult látomások
Rég feledett énem, vajon, mivé lettél
Tükröm mögött magam, jaj, idegen kép él
Múltam mélyén hosszan, akaratlan ások

Megrezzent szemhéjjal, hogy reszketve fázok
Nincsen félsz, már mindaz, mit magadra vettél
Arcodra van írva, élten át, mit tettél
Elmés hazugságok, vágyak és csalások

Tudom, hisz elhagytál, magam vétett hibám
Megbánás-könny helyett, emlékedben bízván
Kutatom, ismétlem, mormolom szavaid

Igazság, ne kérdezz! Jelt tesz egy mozdulat
Mindkettőnk sorsára hirtelen indulat
Keresem, kutatom összetört álmaid

 

7 - Oly nagyon hittelek


Oly nagyon hittelek, mindenben láttalak
Dadogva beszéltem, őrülteddé tettél
Elhagytam mindenem, menekvéssé lettél
Hiányodban, dalban ezerszer áldalak

Oly hirtelen tűnsz el, lázálom, káprázat
Megszokásod fáj még, vagy talán, mi lettél
Sivár, emléktelen múltadba temettél
Bennem, hidd el, nem kél vágytalan gyalázat

Zord szél fúj, ablak nincs, szobámban törsz és dúlsz
Kertemben, padláson, hazug gyászomba bújsz
Lelked, szép emléked, erővel telt hangod

Vissza-visszajárnak, kísért még álarcod
Jaj, mikor levetted, rám vésődött ráncod
Homlokom kőszirtjén hatalmad és rangod

 

8 - Hajad, szavaid


Hajad, szavaid, a mozdulat illatát
Feljegyzi egy írás, mely valahol, ott fent
Rólad kottát jegyez, ahogy megannyi szent
Történetét őrző lelkeken villan át

Dallal, mely téged zeng szelek álmain át
Magas csúcsokig ér, vad visszhangként itt bent
Elhal, újra kél, zsongja a menny és a lent
Tejutak szédítő ködébe illan át

Mindez valóság? Észt bontó vágy-látomás?
Csak légy a csend, mikor szavad a hegyomlás
Vészt jósló zajába hull, ahogy fénnyé válsz

Ködös kékségbe ejts, s mondd: ’Örök vándorlás’
Ha ítélsz, kérd lelkem rá: ’Új ébredést láss!’
Meghalljuk a szót, s ott semmiként elém állsz

 

9 - Álmodom, valóság, látszat


Álmodom, valóság, látszat-e, mit látok
Mind, mit hoznék, adnék, igaz lelkem tükre
Vajon, kell-e néked balzsam vágy-éltedre
Állok, várok, iker-énedként, mint látnok

Nevethetsz rajtan, ki felhők fölé szállok
Mit ér e két szó, hogy ’tisztaság’, s ’örökre’
Talán mindent, talán semmit! - Törött bögre
Szilánkját felseperd! - Rút mocsokká válok

Vágy, emlék, látomás - mondhatja tudatlan
Nem férünk egymással egyetlen világban
Neked csábitás, nekem birtoklás a lét

Eladom a lelkem, mit látsz bennem, azért
Soha nem gondolnám, változásom megért
Fognám kezed, várnék, karolnál, örőklét

 

10 - Csak képzelet


Csak képzelet, csak szótlan, szertelen álom
Mi hozzád fűz, valósága nem volt, és nincs
Kéjjé, hogy olvadna érzékké égő kincs
Összebújás nincs, sem alku a halálon

Vágtató széllel parolázz, jaj, hadd szálljon
A meg nem valósult vágy, mint tépett hajtincs
Emléked alvadt vér, ámuló kéj, legyints
Végét vesd, hogy e játék végre megálljon

Hozzád felérni nem tudtam avatatlan
Mindketten tudjuk, mindez kimondhatatlan
Érintésed illatod vágyába rejtett

A mozdulat, mely, jaj, soha meg nem fogant
Hisz a szorongás, a láz, lejtőkön rohant
Süket mámor kín ámulatába ejtett

 

11 - Kimondatlan a szó


Kimondatlan a szó, maró gúny a talány
Értetlenség, féltés, elvadult indulat
Elszabadult lovak, kocsis, ki jót mulat
Össze kéne szednem gondolatban talán

Mindazt, mi elveszejt, lennék olyan vagány
Hogy tükrömben látnám vágyaimnak urát
Ki koldusból bérlő, s hogy vágott, jaj, utat
Kertemen keresztül, s áttört lelkem falán

Megmar, aki szeret, ismered a törvényt
Hamis, szeretetlen, ki kelt bosszút, örvényt
Oldássá bomló a soha nem volt kötés

Egymással küzdenek félelem és a mersz
Vágy-zuhanás harcban biztonságra nem lelsz
Reszketsz, vársz, elmérgedjen sebben az öltés

 

12 - Tudod, az lennél


Tudod, az lennél nékem, mint dalnak a hang
Lombokra - vihar, ki apró cseppet rakó
Ki kóbor állatnak mosolyt, otthont adó
Simogató nyugvás, vadnak száraz barlang

Búgnál a fülembe, álmot szólító hang
Lehetnél kötés, jóbarát, testvér, lakó
Házamon tető, ki soha nem roskadó
Nem számítna vagyon, hatalom és a rang

Jaj, hitetlen, örök menekülésben élsz
Keresésed csak nyűg, meg hozzám sosem térsz
Nem köt, nem old, ki elnapol százegy halált

Végtelenség? Lehetőség? Ezért nem félsz?
Hisz nincs mitől, boldog vagy, ha nem adsz, nem kérsz
Szabadulásod, jaj, új rabságért kiált

 

13 - Örökös harc


Örökös harc, alázkodás, vágy-pusztítás
Két vadállat, ki nem fér, hisz folyton csak fél
Védekezés őrli éltünk, széthordja szél
Mit estére építünk, jaj, parázs-szítás

Pusztába szállt, éhes, félelmes kiáltás
Visszhang ott kint, szavakká, gyűlöletté kél
Tudd, ki minden tettben bátrat, igazat vél
Szava áltatás, só-hintett, meddő szántás

Kértem, ülj le mellém, nézzük a háborgót
Idővé ámulva sorsunk, e tékozlót
Szelíd farkasok gyűlnek, csillag-mártózós

Békességembe, megpihenni nálam térsz
Hozzám vágy-hétköznapjaidban fel nem érsz
Ébredésre vágyódó álom-kárhozás

 

14 - Világgá indulnánk


Világgá indulnánk, múltunkkal alkuszunk
Jaj, hová szól a jegy, lemondunk sorsunkról?
Beszállás, búcsúzás, nincsen terv utunkról
Megállás nem lesz már, magunkhoz tartozunk

Csend-szikrát hord a szél, semmibe fogódzunk
Tagadd le, s tagadom, ne beszélj szomjadról
Titokként tartsd, hogy félsz, nem szól dal álmodról
Szédítő sebesség, magánnyá oldódunk

Indulás, beszállás, nem-léted nyugtot ád
Emberek, állomás, megannyi zaj és vágy
A vonat csak száguld, elmarad a töltés

A tájra csend-éj száll, híre nincs alkunak
Érveink fakulnak, szavaink halkulnak
Lelkünk vásznán élv, vád minden szín és öltés

 

Hétpánt lakattal zárom


Hétpánt lakattal zárom lelkem ajtaját
Előled, ki istennőm volt, semmi lettél
Magad örömére kedvre derítettél
Fagy-könnyű szél, libbensz emlékek ködén át

Utadon vigyázó csillaghad karol át
Nincsen félsz, már mindaz, mit magadra vettél
Sivár, emléktelen múltadba temettél
Tejutak szédítő ködébe illan át

Vágy, emlék, látomás - mondhatja tudatlan
Mindketten tudjuk, mindez kimondhatatlan
Oldássá bomló a soha nem volt kötés

Végtelenség? Lehetőség? Ezért nem félsz?
Hozzám vágy-hétköznapjaidban fel nem érsz
Lelkünk vásznán élv, vád minden szín és öltés

 

Fészen is megtalálsz: https://www.facebook.com/szalaynatala
A verses oldalam pedig ugyanott: https://www.facebook.com/szlnetala
Nemrég indítottam egy új blogot is: 
https://www.szalaynetala.blogspot.com